Tavalyi toplistánkon elsősorban a mainstream filmek taroltak, idén ez meglepő módon egészen másként alakult. Az idei nagynak ígérkező címek, melyek egykori klasszikusok folytatásai vagy rebootjai voltak, mint például A texasi láncfűrészes mészárlás (2022), a Sikoly (2022), a Hellraiser (2022), vagy éppen az A Halloween véget ér (2022) fel sem kerültek a listára, mi több, többségük komoly csalódást hagyott bennünk. Előtérbe kerültek helyettük különböző európai gyártású művek, melyek eredetiségükkel, vagy éppen csak remek hangulatukkal tudták elvarázsolni szerkesztőségünket; de előkelő helyezést ért el nálunk egy ázsiai darab is.
A megszokott módon a filmes toplista mellett további ajánlásokat is olvashattok azokról a filmekről, és sorozatokról melyek szerkesztőségünk véleménye szerint figyelemreméltó alkotások – ha listánkon nem is szereztek helyezést -, illetve szót ejtünk az idei legnagyobb csalódásokról is.
Az idei Sundance Filmfesztiválon bemutatkozó A keltetés Hanna Bergholm debütálása is volt egyben, akinek e történet megírása és a film rendezése első komoly filmes munkáinak tekinthető. A keltetésben számos elem keveredik a horror zsáner különböző alműfajaiból, így nehezen bekategorizálható: nevezhetjük szörnyfilmnek, a cronenbergi testhorror egy kiváló darabjának, de mivel nem csupán szórakoztatni akar, hanem igen komoly társadalmi problémákra is rávilágít, és teszi ezt roppant igényes művészi megközelítésből, nyugodtan besorolhatjuk az „elevated horrorfilmek” közé is.
A keltetés valójában egy horrorelemekkel tűzdelt drámai történet egy szorongó kislányról, a szülői felelősségről és a túlzott elvárások okozta negatív hatásokról. Bergholm első filmjeként mindenképpen figyelemre méltó színvonalú alkotás – technikai oldalról nehéz belekötni, hiszen pompásan játszik a ház különböző szobáival, a fényekkel, és virágmintába csomagolja a klausztrofóbiát; mindezt gyönyörű fényképezéssel és jól eltalált zenével tálalva. Nem egy könnyű darab, és nem is minden ízében szórakoztató, de mindenképpen dicséretére válik, hogy nem habozik zavarba hozni vagy éppen eltaszítani magától a nézőt – és a manapság egészen rövidnek számító, még 90 percet sem elérő játékidejében folyamatosan képes fenntartani a feszültséget és a figyelmet.
A holland gyártású Moloch a folkhorror misztikus területeire visz minket. Főhősnőnk, Betriek egy családi átok ellen küzd, melyhez a helyi kisváros legendáinak is köze van, középpontjában pedig ott áll egy ősi istenség, Moloch. A film szépen építi fel a cselekményt, gyönyörűen fényképezett tájakra vezet és remek, valósághű karakterekkel dolgozik, akik megformálói között egy ismerős arcot is felfedezhetünk: Alexandre Willaume-ot korábban a Napéjegyenlőségben, vagy az idei 1899-ben is láthattuk.
Nem esik messze az alma a fájától, hiszen a Joe Hill által jegyzett történet felütése akár egy Stephen King regényé is lehetne. Amerikai kisváros, eltűnő gyerekek, érdektelen szülők és inkompetens rendőrök, mindez a ’70-es évek végére helyezve. A suli közelében tevékenykedő, Portyázó (The Grabber) névvel ellátott sorozatgyilkos már öt gyereket rabolt el, akiknek a kilétéről eltűnésük óta nincs hír.
Finney Shaw lesz a hatodik áldozat, ezután tüzetesebben is belelátunk az Ethan Hawke által alakított pszichopata módszereibe. A természetfeletti fordulatot vevő sztorinak azonban egyértelműen a srác a főszereplője, a kiszabadulás mellett igazi megváltás történet is a Fekete telefon. Az összkép inkább a thriller/dráma irányába húz, semmi esetre sem vegytiszta horror. Ettől függetlenül egy kifejezetten szórakoztató filmról van szó, ami rengeteg nézőnek okoz majd kellemes perceket.
Az idei számos nagy klasszikus rebootja/folytatása/stb. közül egyedül a Predator-franchise legújabb része, az ezúttal már a Disney égisze alatt létrejött Prey jutott fel top 10-es listánkra. Mivel katasztrófát vártunk – és ez elmaradt -, annyira alacsonyan voltak az elvárásaink a filmmel kapcsolatban, hogy szerkesztőségünk valamennyi tagja számára kellemes csalódást jelentett az Amber Midthunder főszereplésével készült, a komancs indiánok között játszódó történet. A Prey bizonyosan mindent megtett azért, hogy új életet leheljen a franchise-ba, és szerethető akció-horror lett, ami a korábbi jóslatok ellenére egyáltalán nem a filmsorozat szégyenfoltja, és nem vált a woke, vagy a túltolt pc áldozatává.
A szintén a Sundance Filmfesztiválon bemutatott alkotás a randevúzás húspiacára kalauzol el minket, nem is akármilyen módon. Főszereplőnk, Noa (Daisy Edgar-Jones) egy fiatal nő, aki a szerelmet keresi. Online ismerkedik, de egyik randi rosszabb, mint a másik, ugyanez vonatkozik a delikvensekre is. Noának totál elege van az egészből, mígnem egy nap zöldség-válogatás közben beszédbe elegyedik vele egy Steve (Sebastian Stan) néven bemutatkozó férfi. Steve első blikkre jóképű, humoros és picit esetlen, de éppen csak annyira, hogy vonzó legyen Noa számára. Románcuk egy-kettőre szárba szökken, és az első együtt töltött hosszú hétvége, távol a város zajától is igen ígéretesen indul, de ekkor olyan fordulatot vesznek az események, amelyekre nyugodtan rá lehet akasztani a „pokolbéli rémálom” kifejezést.
Mimi Cave elsőfilmes rendező gyönyörűen bizarr munkája nem véletlenül robbantotta be a köztudatba a nevét, a film minőségét pedig az Örökség (2018) és a Fehér éjszakák (2019) és a Senki (2021) stáblistájából ismert Pawel Pogorzelski kiváló operatőri munkája biztosítja.
Joe Hil Fekete telefonja mellett nem maradhat listánk Stephen King-adaptáció nélkül sem; bár azt kijelenthetjük, hogy a Harrigan úr telefonja nem horror. Az egy magánakvaló fiatalember, Craig és egy idős, titokzatos milliomos, Mr. Harrigan barátságát elmesélő történet drámai eszközökkel nyújt keserédes nosztalgiát arról, amikor még felismerhettük, és talán idejében megakadályozhattuk volna az okostelefonok uralmát az életünkön, egyben pedig meglehetősen didaktikus tanmese, amiben a nézőnek nem tesznek fel kérdéseket, mindent tálcán nyújtanak elé.
Donald Sutherland nem hazudtolja meg színészóriás mivoltát, és minden jelenetében uralja a színteret. Ha nem hagyjuk magunkat félrevezetni Stephen King neve által, és nem ijesztegetős horrort várunk, roppant kellemes élményben lehet részünk.
Idei toplistánk egyetlen ázsiai darabja szerkesztőségünk több tagjánál is elnyerte az év legjobb horrorja címet, de az összesítettben csak a 4., ám még mindig előkelő helyig jutott. A tajvani gyártású Incantation a found footage műfaj jeles képviselője és bár fiktív vallási alapokat használ, a történetet egy valódi eset ihlette.
A vallási tabuk megszegését és azok borzalmas következményeit feldolgozó Incantation idei toplistánk többi szereplőjével szemben kifejezetten ijesztő, félelmetes film, aminek sok jelenete olyan hatásos, hogy képes valósággal megbabonázni a nézőt.
Ti West nem unatkozott az idén, és rögtön két filmmel is jelentkezett, melyek annyira összetartoznak, hogy toplistánkon is együtt kezeljük őket. A slasher szubzsáner kategóriájú filmek minden képkockáján jól látszik az igen alapos felkészültség az alkotók részéről, és remekül hozzák a műfaj klasszikusainak hangulatát. Kifejezetten szórakoztató filmek ezek, amiket minden slasher-rajongónak érdemes megnéznie, mert nem fog csalódni. Bár az X-ről azt jósoltuk, hogy nem fog szerepelni az idei toplistán, kár tagadni, hogy annyira szerettük profánságát, a vért és a lucskot, hogy végül egészen a bronzéremig menetelt!
A nyári amerikai bemutatót követően a Barbárt egyöntetűen 2022 egyik trónkövetelőjeként kommunikálták mindenhol, és bár ez a hype némiképpen kontraproduktív volt a magyar közönség esetében akik csak a Disney+ kínálatában ismerhették meg a filmet, szerkesztőségünkben nem okozott csalódást, még ha az év horrorja nem is lett. Zach Cregger alkotásával kapcsolatban a legfontosabb pont, hogy saját, egyedi történettel próbálkozott, hiszen a Barbárnak semmi köze nincsen semmilyen folytatáshoz, újrafilmhez, újragondoláshoz.
A Barbárban senki és semmi nem az, aminek látszik (vagy aminek a néző hiszi), és még konkrétan az utolsó percben is tud meglepetést okozni. Ez nem az a fajta film, amitől különösebb mondanivalót, filozófiát vagy egy faéknél bonyolultabb történetet kell várni. Itt a vizualitáson, a hangokon, a színészi játékon, és a néző pszichológiai kijátszásán van a hangsúly, és el kell ismernünk: a Barbár minden téren úgy teljesít, hogy csak szuperlatívuszokban beszélhetünk róla.
Mivel A látogatás egy igen megosztó film, és sokan még csak horrornak sem fogják tartani, talán meglepő sokak számára, hogy ez a darab lett nálunk az év befutója. De nem szabad igazságtalannak lennünk: bár nélkülözi a zsáner megszokott és általános ismertetőjegyeit, és nem kínál olcsó izgalmakat, valódi, zsigeri horrortörténetet tár elénk szatírába csomagolva.
A látogatás egy fantasztikus éleslátással megalkotott utazás az emberi psziché körül, mellyel képes széles rétegeket is meegszólítani és gondolkodásra késztetni. Gondolatiságával is maradandó élményt jelent a néző számára, és ezzel elnyerte szerkesztőségünk toplistájának első helyét.
Toplistásaink mellett számos olyan produkció látott idén napvilágot, melyek csupán a matematika szabályai miatt nem kerülhettek be a kedvencek közé, de mindenképpen figyelmet érdemlő darabok.
Az idei termésből szeretnénk kiemelni az Eight for Silver/Cursed címen futó kosztümös horrort, a Soft & Quiet című gyomorforgató, idegtépő Blumhouse-filmet és a What Josiah Saw című roppant nyomasztó pszichológiai horrort.
Csalódások
Sajnos csalódásoktól sem volt mentes 2022. Bár idén nem volt annyira egyöntetű a szerkesztőség véleménye, mint 2021-ben, többen említettük A texasi láncfűrészes mészárlás rebootját, mint kellemetlen élményt, és a több helyen az év legjobbjai között emlegetett Deadstream című darabot, mely a found footage műfaj megújítására tett kísérletet – de nekünk nem jött át humora sem, és mondanivalója is elsikkadt; illetve Jordan Peele Nope-ját, aki a tőle megszokott módon sokat akart mondani, de ezúttal túl nehezen emészthetővé vált, különösen, ha az ember egy hollywoodi blockbustert vár, aminek beharangozták.
Sorozatok
Sorozatokból sem volt hiány természetesen az idei évben sem.
A prímet szinte magától értetődő módon vitte a Stranger Things aktuális évada, hiszen streaming-csúcsokat döntögető nézettsége igazolta azt a kifogástalan szórakozást, amit nyújtott. Szerettük az Archive 81 hihetlenül jól eltalált atmoszféráját is, és a már megszokott módon szívünkhöz nőtt a What We Do In The Shadows újabb szezonja is.
Az év második felében is szinte sorozatdömpingben volt része a horror rajongóinak: bár a legnagyobbat ment Monster: The Jeffrey Dahmer Story minket nem rántott be igazán, a Mike Flanagan nevéhez fűződő The Midnight Club (Az éjféli klub) hozta azt, amit szerkesztőségünk egyik kedvenc ma is aktív horrorgurujától vártunk.
Guillermo del Toro visszatérése a Cabinet of Curiosities (Rémségek tára) című antológiasorozattal a műfajra jellemző hullámzó minőséget ugyan nem tudta elkerülni, de mindenképpen kiérdemelte megkülönböztetett figyelmünket. Az év végére némi lazulás is érkezett a Wednesday képében, ami üdítően minőségi próbálkozás volt az Addams family feltámasztására. Jól szórakoztunk, de kiemelkedő darabnak semmiképp sem neveznénk.
Listánk kizárólag szubjektív véleményekből áll. Mi így láttuk a 2022-es évet, de kíváncsiak vagyunk, nektek mi a véleményetek az idei felhozatalról. Kérjük, akár itt, akár a Facebook oldalunkon írjátok le, nektek mik voltak a kedvenceitek, amiket mi kihagytunk.
Aki pedig az előző évi top10-es listákra kíváncsi, az itt tudja elolvasni őket:
2021 top10
2020 top10
2019 top10
2018 top10
2017 top10
2016 top10
